Megdöbbentő eszmefuttatások, kinyilatkoztatások és vélemények hangzottak el lombikbébi témában az elmúlt napokban. Hiányérzet tölt el, amikor a lapszemle eredményeként azt tapasztalom, hogy az egész téma egyszerűen testről, mennyiségről, népességről és pénzről szól. Sehol a lélek, még ott sem, ahol leginkább helye lenne; a templomban.

Van egy mondás, miszerint egy nő mindent képes megtenni azért, hogy legyen vagy éppen ne legyen gyermeke.

A fogantatás pillanatától érezni lehet, hogy a petesejt megtermékenyült. Abban a pillanatban megszületik egy érzés, ami elmondhatatlan, amit az ember örökké dédelgetne, tartogatna a szívében. Elementáris vágy él egy nőben, ha gyermeket szeretne. A vágy, egy nagyon magas rezgésen történő érzelem, melynek teremtő hatása van, és sok esetben meg is történik a csoda, megszületik a várva várt gyermek.

A lombik babák szülei elképesztő nehézségeken és megpróbáltatásokon is túljutva, minden áldozatot meghoznak annak érdekében, hogy gyermeküket a karjukban tarthassák. Szeretettel, puha melegséggel, öleléssel halmozzák el a minden nehézség ellenére világra jövő újszülöttet és a cseperedő gyermeket. Ennek a szeretetburoknak a biztonsága egy életen át elkísér, nyugalommal és elégedettséggel táplálja az önbizalmat. Mentálisan egészséges felnőtt és társadalom csak ezzel a törődéssel születhet.

Politikusok, közszereplők, szakemberek – főként férfiak – szólalnak meg és mondanak ítéletet, miközben legtöbbjüknek ugyanúgy legféltettebb kincse, a gyermeke otthon várja. Érthetetlen az az empátia nélküliség, amit ennek ellenére mutatnak. Miért nem képesek ezek a felelős pozícióban lévő emberek valódi EMBEREK lenni? Hova tűntek az érzéseik, az egymás iránti tisztelet és szeretet? Ki hatalmazta fel őket arra, hogy ilyen mértékig beleszóljanak az életünkbe?

Ha hagyjuk elvenni az integritásunkat, akkor önmagunkat adjuk fel és ezzel átadjuk a felettünk való rendelkezés jogát és az irányítást másoknak. Ma még a jövendő gyermekeink megszületése a kérdés, holnap vajon ki dönt a mi életünkről? Tegyünk Magunkért, amíg még van lehetőségünk!

Weith Katalin