Emlékszem, három évesen, rózsaszín ünneplő kis ruhámban, lufival a kezemben vonultunk a hömpölygő tömegben, végig a fő úton. Mindenki vidám volt a szikrázó napsütésben, egyenruhás bácsik álltak a tribünön és nagypapa a nyakába vett, amikor már elfáradt a lábam a sok gyaloglástól. Ma is érzem a ragacsos tenyeremet, a vattacukor ízét a számban és látom a sok ismeretlen, vidám ember között Annus nénit és Feri bácsit a szomszédból.
Az általános iskolában piros nyakkendővel a nyakunkban, verset mondtunk a színpadon, azután akadályversenyre mentünk a Mókus őrssel és szalonnát sütöttünk az esti tábortűz mellett, miközben egy szál gitárral mozgalmi dalokat énekeltünk. Éjjel a fiúk májusfát állítottak szerenáddal, amiről másnap izgatottan meséltünk egymásnak, mi lányok az iskolában.
Azóta sokat változott a világ, nincs igazi Majális, Mókus őrs és munkásosztály, sőt van olyan, akinek már munkája sincsen…
„Itt van május elseje, Énekszó és tánc köszöntse! Zeng és dalol az élet, Szállj csak, zeneszó, ének, Ébresszed a magyar népet! ”
Weith Katalin
