Betegségügy

Délelőtt rutin szűrővizsgálatra érkeztem egy kisváros központi egészségügyi intézetébe. Amikor beléptem, nem hittem a szememnek, a folyosón olyan embertömeg fogadott, mintha éppen természeti katasztrófa után lennénk. Kerestem az ajtót, ahova a recepcióról irányítottak, de nehéz volt átvergődni az embereken, akik úgy álltak egymás mellett, mint a heringek a konzervdobozban. Olyan volt az egész hangulat, mint egy közösségi ház, ahol minden korosztály megtalálható, a totyogó egyéves kisfiútól az alig cammogó kilencvenéves néniig. Ismerősök üdvözölték egymást, néhányan szóba elegyedtek, majd kinyílt egy ajtó és valaki egy guruló fogason lógó, butikos ruhákat tolt a folyosóra. Aztán megérkezett egy takarítónő, és szlalomozva a tömegben, felmosott. Azon sem lepődtem volna meg, ha a karján kosárból egy néni friss perecet kezdett volna árulni.

Közben folyamatosan nyíltak a folyosói ajtók, amiből volt legalább húsz és sorban szólították a “betegeket”. Az emberek nem fogytak, mert éppen annyian érkeztek, mint ahányan elhagyták a helyiséget. Teljesen szürreális volt az egész.

Itt valami nincs rendben, miért nem dolgoznak ezek az emberek? Valószínű, hogy többüknek nincs munkája és elég jövedelme, ettől haszontalannak érzik magukat, ami miatt szükségük van a betegség nevű pótcselekvésre. Úgy tűnik, eluralkodott a társadalmon a krónikus betegségügy, aminek a gyógyításához nem orvosokra, hanem menedzserekre van szükség, és olyan politikusokra, akik megfelelően kezelik az ország erőforrásait, hogy boldog, elégedett és egészséges emberekből álló társadalmat hozzanak létre.

Ehhez Kell az Összefogás!

Weith Katalin

Megosztás: