Aláírásgyűjtés

Hóban, fagyban, sárban gyűjtünk… Napi 8-10 óra kemény fizikai és mentális munka, aki nem hiszi, bárhol kipróbálhatja. Az egész országot ellepték az ajánlásgyűjtő képviselőjelöltek, és még további egy hétig van lehetőség az 500 érvényes aláírás összegyűjtésére. Közben a kisebb városok központi helyein véletlenszerű képviselő-találkozók szerveződnek, hisz ott érdemes gyűjteni, ahol a legtöbb ember megfordul. Odalépünk egymáshoz, váltunk pár szót, a ritka kivételtől eltekintve, még ajánlást is adunk egymásnak. Igazán bajtársi a hangulat, míg meg nem jelennek a biztonsági őrök vagy a rendőrök, hogy átadják a vezetőik utasítását, bizony itt sem lehetünk, mert ez is magánterület. Ugyan nem tudom, kinek okozunk problémát egy bevásárlóközpont parkolójában, de betartva az íratlan szabályokat, kulturáltan odébbállunk.

Valódi szociológiai tanulmány egy nap alatt több száz emberrel kapcsolatba kerülni, van aki meg sem áll, kikerül, néhányan rám néznek, majd fejüket csóválva továbbmennek, olyan is akad, aki keresetlen szavakkal illet – hm, pedig önért is vagyok itt, gondolom, miközben nézek utána értetlenül. Többek megállnak, szóba elegyedünk, szídják a rendszert, a mostanit és az előzőt is, beszélnek a kevés fizetésről, nyugdíjról és a szörnyű egészségügyi ellátásról. Két óránként muszáj bemenni a közeli Mc’Donalds-be és inni egy meleg teát, mert olyan hideg van, hogy a tollban is befagy a tinta. Eszembe jut az a téli túra, amit annak idején a Gerecsében tíz óra alatt tettem meg, hatalmas hóban, hidegben, egy idő után csak raktam egyik lábamat a másik után az előttem haladó lábnyomába. Tudtam, hogy egyszer csak vége lesz, elfogy az út. Számolom a lapokat, lassan, de telnek a sorok.

Aztán az is eszembe jut, hogy milyen egyszerű kamupártozni a meleg szobából, és milyen hálás vagyok annak a néhány barátomnak, akik kitartóan velem együtt itt vannak az utcán és csiptető táblával a kezükben teszik ők is, amit több százan a napokban. Egyszer csak három hajléktalanba botlok a buszpályaudvaron. Szóba elegyedek velük, és pár szó után békésen veszik elő a lakcímkártyájukat. Írni kezdek és amikor a címhez érek, megáll a toll a kezemben: “lakcím nélküli”… Összefacsarodik a szívem és felnézek, szégyenkező, szomorú tekintetek néznek vissza. Most is látom, mert bevésődött a lelkembe, három korombeli férfi, akik húsz évvel idősebbnek néztek ki. Megérintem a vállukat és elköszönök. Hogy érvényes-e az aláírásuk, nem tudom, de nem is érdekel, folytatom, még elszántabban.

Emberek! Kell az Összefogás!

Weith Katalin

Megosztás: